Változások, avagy mi történik, ha vége a kisbabakornak...

Amikor az embernek kisbabája születik, pár hónapig, akár pár évig, egy bizonyos babaillatú ködben él. Ez a köd van, akinek rózsaszín, van, akinek szürkébb, ami biztos, hogy az addig megszokott, normálisnak gondolt élete megváltozik. De mi történik akkor, amikor ez a köd felszáll, és vissza kell térnünk az „azelőtti” életünkhöz, régi vagy új munkánkhoz? És mi van akkor, ha bármennyire is szerettünk otthon lenni és csak babázni, de emellett visszavárjuk a régi énünket is?
Nem sok olyan ország van a világon, ahol a szülők akár 3 teljes éven keresztül otthon lehetnek a kisgyerekükkel. Általában az anyukák, de egyre gyakrabban látni példát arra, hogy az apa. Ez az idő persze van, ahol hosszabb, van, ahol rövidebb, sokan vannak, akik visszamennek már a kicsik 1-2 éves kora körül dolgozni, de a lényegen nem változtat ez sem: addig a napig nagyjából folyamatosan együtt lehettek a gyerekeikkel.
Aztán eljön az első nap, amikor esetleg korábban kell kelni, már időre kell odaérni valahova, és bármennyire is vártuk ezt, sőt, maga a kisgyerek is – ez az a nap, amikor az a bizonyos köd elkezd felszállni. Akár a rózsaszín, akár a szürkébb.
Van az a pillanat, amikor először ülsz vissza az autóba a bölcsiből/oviból kifele jövet a gyereked nélkül. Ideális esetben tudod, hogy jó helyen van, tudod, hogy vigyáznak rá, hogy nagyon is jól érzi magát – mindezek ellenére azonban a lelked legmélyén ott bujkál a kisördög, aki arra bíztat, hogy menj vissza érte, és bújjatok vissza a lakásotok ismerős, meleg nyugalmába. Persze nem teszed meg, hanem gyorsan átkapcsolsz dolgozó-üzemmódba, és igyekszel kihasználni azt az időt, még ő nincs veled. Végülis erre vártál, nem? Azt gondoltad, ha elkezdesz újra dolgozni ( és abba most ne menjünk bele, hogy az „otthonlét” ugye mennyire nem számít a legtöbbek szemében munkának, sőt, van, aki szerint felér egy vakációval... ), újra az az ember leszel, aki voltál. Hogy most végre megvalósíthatod a régi álmodat, új célokat kereshetsz, kikerülsz a pelenkázás-etetés-altatás bűvköréből. És ott a parkolóban jössz rá, hogy ez bizony nem így van. Mert soha nem leszel többet olyan önfeledt, mint a kisbabád előtt voltál, mindig ott lesz az agyad egy nagyobb szegletében a gondolat, hogy vajon ő most mit csinál, jól van-e, mikor is kell érte menni. Ezzel pedig nincs is semmi gond, nem is kell ugyanannak lenned, hiszen tetszik vagy sem, megváltoztál, megváltoztak a prioritásaid. Csak közben azért ne felejtsd el, hogy ugyan elsősorban szülő vagy, azért szorosan mellette egy önálló, felnőtt ember is. Akinek szíve joga másra is vágyni a gyerekek mellett, és szíve joga ezért tenni is, akár úgy, hogy ez azzal jár, onnantól nem lehet minden nap akármennyit együtt a gyerekével. Van, akinek való (és meg is teheti), hogy soha többé ne csináljon semmi mást, csak a gyerekeivel foglalkozzon, de van, akinek nem. Egyre többen jönnek rá az otthon töltött idő alatt, hogy mivel szeretnének valójában foglalkozni, egyre többen kezdenek bele új karrierbe. Kisgyerekkel ez sosem lesz egyszerű, még akkor sem, ha biztos, erős családi háttérrel rendelkezünk. Annyi új helyzettel kell majd szembesülnünk, amiket hirtelen kell megoldani, és elő fog fordulni, hogy nem lesz hozzá segítségünk. Lehet, hogy egy fontos megbeszélés kellős közepén szólnak majd, hogy el kéne menni az oviba, mert éppen nem érzi jól magát a kicsi. ( Onnantól pedig minden hasonló megbeszélésen izgulni fogsz, nehogy csörögjön a telefon... ) 
Sok helyen írnak arról, hogy a gyerekeket meg kell tanulni elengedni, akkor is, ha pici, és csak a nagyszülőkig megy. Mindenki tudja, hogy ez elméletben így van, csak megtenni nem egyszerű. Arról is lehet olvasni, hogy emiatt nem kell, hogy lelkiismeretfurdalásunk legyen, hiszen egy kisgyerek akkor lesz kiegyensúlyozott, ha a szülei is azok. Ezt mindenki tudja. Csak más tudni valamit, és más valóban úgy is érezni.
Kicsit bíztassuk saját magunkat minden nap, hogy attól, mert egyedül ülünk vissza az autóba reggel ovi után, és ennek néha még örülünk is, még jó szülők vagyunk. Nem szeretjük kevésbé a gyerekünket, ha élvezzük, amit nélkülük csinálunk. Ez olyan nyilvánvaló így leírva, nem? Kár, hogy néha nehezen hisszük el.